Mindszenten nagyon jó véradó közösség működik, így a hozzánk érkezőket is szívesen buzdítjuk arra, hogy ha koruk, egészségük engedi, nyújtsák a karjukat.
Íme néhány kedvcsináló fotó:
És néhány gondolat:
- Én mindig hős akartam lenni.
De hősnek lenni nehéz.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem víz- és tériszonyom van. Félek a sötétben. Nem merek jogsit csinálni. Verekedni nem tudok, és nem tudom megvédeni magam. Rossz a szemem, kicsit süket is vagyok. És nagyon könnyen elbőgöm magam.
Nem vagyok hőstípus.
De.
Az elmúlt 10 évben 66 életet mentettem meg.
Vagy legalábbis 66 ember egészségének visszaállításában segítettem. 66 ember van – remélem, él és virul – az országban, akinek az életében én voltam James Bond, Robin Hood vagy Superman.
Az elmúlt 10 évben 22 alkalommal adtam vért. A levett vérből vörösvérsejt-koncentrátum, plazmakészítmények és vérlemezke-koncentrátum készül, így egy egység teljes vér 3 beteg életén segíthet.
Nem vagyok hőstípus. De a vérem szívesen odaadom. Nem fáj, nem rossz. Sőt, utána jól érzem magam: testileg – mert frissülök, lelkileg – mert aznap már érdemes volt felkelni.
Legyél hős!2.
Amikor valaki megállapítja, hogy mennyire hasonlítok anyára, apára, tesómra, mindig rávágom: valami közünk csak van egymáshoz. Ugyanaz a vér folyik bennünk.
Kellemesen félelmetes belegondolnom abba, hogy ha a családfámon visszafelé „kapaszkodom”, akkor vajon hány meg hányféle ember vére keveredik össze bennem. Hány meg hányféle emberből lettem azzá, aki vagyok.
Mondjuk úgy, „függőlegesen” igazán terebélyes a családfám – döbbenet, hogy hány emberhez van közöm, akik közül sokat nem is ismertem – nem is ismerek.
Ám van egy „vízszintes” családfám is.
Emberek, akik mondhatni: vér a véremből. Akik közül tényleg senkit nem ismerek. Akiknek a családfája majdnem megtört náluk – betegség, baleset vagy más egészségi probléma miatt.
De – reméljük – csak majdnem. Mert ma már – tudom, tudom, ez így nem teljesen igaz, mégis – az én vérem is csorog bennük.
Hogy aztán terebélyesedhessen tovább az ő családfájuk is.
És így legyen egyre nagyobb az én „vízszintes” családfám. Egy család, akiket soha nem ismertem és soha nem fogok ismerni, de akikért a véremet adtam.3.
Nagyon jó érzés volt végignézni a februárban véradásra várakozókon. Nem csupán azért, mert sokan voltak – bár ez már magában is élmény volt. Hanem azért is, mert azt láttam, hogy a véradás nem magányos tevékenység.
Munkahelyi kollektívák, baráti társaságok választották közös programnak a segítségnyújtást, sőt: családok is. Apuka és felnőtt lánya egymás mellett nyújtották a karjukat. Anyuka a kicsi fia asszisztálása mellett adta a vérét. A kicsi fiú látta, tapasztalhatta, hogy hogyan is történik a véradás, hogy az nem is fáj, és talán hallott is már róla, hogy mennyire fontos. Ebbe nő bele. Talán az élete természetes része lesz, hogy: így (is) segíthetek, hát segítek.
Annyi haszna van a véradásnak! A segítségnyújtás, a saját egészségünk felől való meggyőződés, és láss csodát: a közösségteremtés is. Az, hogy KÖZÖS program lehet. Az, hogy EGYÜTT teszünk valami jót.
És így a családok közös véradása belép a társasjáték, a biciklizés, a mozizás mellé abba a sorba, amik mind-mind erősítik bennünk a tudatot, az érzést: összetartozunk.
De elárulom, hogy szerintem mi a legcsodálatosabb benne.
Az, hogy más családokat is megerősítesz vele – a szó szoros értelmében.
Mert mindenkinek, akin a TE önként felajánlott véred segít, van anyukája, apukája, lehet testvére, férje, felesége, gyereke, mamája, tatája, unokája…
Valakinek fontos!
Valakinek szüksége van rá.
Valakinek TE adod vissza őt.4.
Vérszerződés. Köteléket teremt. Egy különlegesen erős fogadalomtétel.
Lehet, hogy furcsa gondolattársítás, de az augusztus 20-i ünnep és az azt megelőző 12-i és 19-i, és az azt követő 30-i mindszenti véradás valahogy mégis egymásra talált a fejemben.
És ha már államalapítás és történelem, akkor akárhogy is, de háborús hőseink is eszembe jutnak. Akik hazájukért, népükért, bajtársukért, egy másik emberért, egy másik ember életéért adták vérüket. Nem ezt teszi egy véradó is? Annyi a különbség – és jó nagy különbség –, hogy a háborúk katonái nemcsak életet védenek – halált is hoznak.
És sajnos nem mindig nemes a cél.
De a véradók egy olyan harcot vívnak a betegségekkel, balesetekkel, a halállal szemben, amelyben mindig az, mindig nemes a cél.
Az ÉLET katonái.
És akkor vissza a honfoglaló harcosainkhoz és a vérszerződéshez. Ami köteléket teremt. Ami egy különlegesen erős fogadalomtétel.
Hát fogadom, hogy amíg egészségem engedi, és a véremet úgy ítélik meg, hogy gyógyító célra fel lehet használni, minden lehetséges alkalommal a karomat nyújtom.
Nyújtsd a karod! Légy az ÉLET katonája!5.
Félek a sötéttől. Félek a magastól. Félek a víztől. Félek a mozgólépcsőtől.
Félek a kutyáktól. Félek, hogy míg alszom, bogár mászik a fülembe.
Félek a változástól. Félek attól, hogy változom. Félek attól, hogy soha nem változom.
Félek az elválástól. Félek az elmúlástól.
Félek a félelemtől.
De még jobban félnék elveszíteni a szeretteim.
Ezért, ha kell, értük –
rám olthatják a lámpát. Felmászom a víztoronyra. Alámerülök a Tiszába. Kinyitom a szemem a metróhoz menet.
Ráordítok a kutyára. Odatartom az arcom egy fülbemászónak.
Elfogadom, ha változom. Elfogadom, ha nem változom.
Búcsút intek. Legyőzöm a halált.
És nem félek.
Azzal a félelemmel, ami bennem van, én táplálom – tudok mit kezdeni.
Így egy félelem marad:
Mi van, ha máson múlik?
És, ha az a más úgy dönt, hogy: álmos, fáradt, elfoglalt, levert, rosszkedvű, inkább tévézik, inkább főz, inkább kocsit mos, inkább sétál, inkább nem megy.
Vagy úgy gondolja, hogy fél, fájni fog, rosszul lesz, irtózik a tűtől, baja lehet, alig kap érte valamit, miért menjen, ha a szomszéd/a kolléga/a nagybácsi se megy.
Mi van, ha pont rá lenne szükség?
Mi van, ha pont az ő vére kellene?
Én nem akarom, hogy rajtam múljon bárhol, bárki élete, egészsége.
És ha más is így gondolja – ha minél több ember gondolja így –, akkor nagyobb biztonságban tudhatom a szeretteim.
És ha mindenki így gondolná, akit kora, súlya, egészsége enged – már nem lenne mitől félnem.
Ne félj!6.
Szerencsés vagyok.
Elmondhatom, hogy semmi komoly balesetem vagy orvosi beavatkozásom nem volt még. Kopp-kopp-kopp. De gyorsan hozzá kell tennem azt is, hogy ez bizony a legkevésbé sem rajtam múlt. Valószínűleg a Gondviselés mindig rajtam tartotta a félszemét.
Sokszor kérdezték már tőlem például azt, hogy miért nincs jogsim. Én ilyenkor mindig rendre elmondom, hogy azért, mert kerékpáron, gyalogosan, de még vigyázzban állva is ön- és közveszélyes vagyok – de tényleg! Pár napja még alvás közben is megfejeltem az ágy melletti radiátort. Durrant már szét a kezemben szódásüveg, bólintottam bele kötőgép tűjébe, repesztettem el a bokám éjszakai hegyi túrán, de szegény bal szemöldökömet is már kétszer plasztikázta át egy-egy kemény felület. Az oncsa sori út és sorompó környéke meg mondhatni az én Bermuda-háromszögem. Ott tűnt el ugyanis a legtöbb bőr a könyökömről és a térdemről.
Mégsem – ezek ellenére sem – feküdtem még kórházban (kivéve a születésemkor, de az nem számít). Gondolnám, hogy előző életemben egy roppant óvatos macska voltam, és a megmaradt pluszéleteket továbbhoztam magammal, de gyanúsabb, hogy ez inkább apai örökség, ugyanis ő az, aki macskai ügyességgel bújik ki a nagy balesetek nagy sérülései elől. Kopp-kopp-kopp.
Bár már tört el bordája, és az ujjai girbegurbán összeforrt csontjait megirigyelné a leggöcsörtösebb fa is. De ennyi. Arra tekintettel, hogy a vágott sebet szigszalaggal kötözi be, a köszörüléskor szemébe pattanó szikrát kihegyezett elektródával távolítja el szakszerűen, a fogát meg harapófogóval húzatta ki, lehet össze is hegesztené magát a műhelyben az esztergapadra feküdve, ha ne adj Isten szükséges lenne.
Egy a lényeg: veszélyhelyzethez legközelebb a nyár végi egészségnap katasztrófabemutatóján álltam mindössze, ahol autóbaleset szimulációjában mentették az életem orvosok, mentősök és tűzoltók. Készültünk rá, tervezgettük, szöveget írtunk, megbeszéltük, ki mit csinál majd, minden lépését egyeztettük, mégis ott kellett rájönnöm, hogy felkészülni nem lehet még egy ilyen színházi jelenetre sem. Az előre gondosan megtervezett percek másodperceknek tűntek. Olyan gyorsan történt minden, hogy felocsúdni sem volt időm, és már a mentőautóban ültem. Szemléltetni akartuk csak a veszélyhelyzetet, de a félsz bizony bemászott a bőröm, bőrünk alá. De még így sem tudom elképzelni szerencsére, hogy milyen lenne az igazi baj. Nem is akarom.
Azt viszont tudom, hogy ha bajba jutnék, akkor gyors és szakszerű segítséget kapnék azoktól, akik hivatásul választották mások életének óvását. A szaktudás és a technika rendelkezésre állna, de a legnagyobb igyekezet ellenére is kevés lehet, mert szükséges még hozzá az egyszerű, emberi, civil segítségnyújtás. Ha észrevesznek, ha segítséget hívnak, és – ha kell, akkor – vérüket adományozzák, amennyiben a sajátom kevés lenne.
Hú, de rossz belegondolni abba, hogy a szakemberek sokéves tanulmánya és még több idő óta szerzett tapasztalata, a korszerű gépek és orvostudomány tehetetlen marad, mert nincs elég vagy épp nincs olyan vér, ami nekem kell. Ha minden tudás és felkészültség elé a hiány lép be, mert korábban valahol valamikor elhangzott egy “igen, de…” vagy egy “az a baj, hogy…”.
Épp ezért gondolom azt, hogy nem kell megvárni a bajt. A segítségnyújtás ideje MOST van. Azzal, hogy ha alkalmas vagy rá, a karod nyújtod. Azzal, hogy nem nézel félre. Azzal, hogy nem keresel kifogást. Azzal, hogy rászánod azt a kis időt, ami nálad perceket jelent. Másnak viszont egy egész életet ad vissza.
7.
Nemrégiben kaptam egy sms-t.
„Köszönjük, hogy véradásával hozzájárult egy beteg gyógyulásához! Az Ön által adott vért a mai napon szállították ki a kórházba! Szép napot! OVSZ”
Egész nap a fejemben járt az üzenet és a gondolat. Valahol valaki ezekben a percekben az életéért küzd. Jó lesz a vérem? Segít neki?
Tiszta szívből szorítottam az ismeretlen ismerősért.
Aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy az utolsó véradáskor mennyire fáradt voltam. Alig ettem, ittam egész nap – amit tudom, nem szabad –, így nyakaltam be indulás előtt ész nélkül a vizet, lapátoltam be az ennivalót, téptem fel a csokit.
Sőt még az is megfordult a fejemben, hogy olyan hosszú volt ez a nap, én lehet el se megyek…
Komolyan csak az tartott vissza a megfutamodástól, hogy itt vagyok, jól vagyok, nem vagyok beteg. No, meg az, hogy ha hirdetem nagy szavakkal, hogy „el kell menni, el kell menni, ha korod és egészséged enged”, akkor nem tehetem meg, hogy én magam azt mondom: no, én akkor most hazamegyek, és ledőlök…
Persze, hogy mentem. Nem igen tudok nemet mondani.
Aztán jött az sms, és azon járt az agyam: „No, nézd meg Éva, lehet ennyin múlt. Hazamentél volna, békében eltöltöd a délutánt, és lehet, sose tudod meg, hogy valahol valakinek hiányzott az a vér. Azért, mert nem volt kedved.”
És most ehhez nem tudok többet hozzáfűzni, csak ennyit:
VÉRADÁS
XIV. Mindszenti Napok
2015. június 27. szombat 13.00-17.00
A Mindszenti Általános Iskolában